Az elmúlt két napot Milánóban töltöttem. Többnyire egy toronyház konferenciatermében. Ám a legérdekesebb szakmai program sem akadályozhatta meg, hogy ellátogassak a Világkiállításra, melynek április és október között az olasz város ad otthont.
Öteurós éjszakai jegyet vásároltunk, mellyel este 7 és 11 között látogatható az Expo. Az időjárás nem volt kegyes hozzánk, napközben vágyakozva bámultuk a kinti napsütést, de este zuhogó esőben szálltunk le a vonatról és küzdöttük át magunkat a beléptető kapukon. Azonnal bemenekültünk az első pavilonba, amit az ENSZ állított fel, hogy az élelmiszertermelést, annak fejlődését, a pazarlást, az éhezést mutassa be látványosan és szemléletesen. Egy hatalmas, íves falon az árutőzsdén jegyzett élelmiszerárak pörögtek, egy másikon ezernyi ételreklám villogott.
Mire kikeveredtünk a fő sétányra – melynek két oldalán sorakoztak az országok pavilonjai – rádöbbentünk, hogy komolyan válogatnunk kell, hová térünk be, a négy óra kevesebbre elég, mint gondoltuk. Végül mindössze néhány ország szépségeiből kaptunk ízelítőt.
Az osztrákok egy egész kis alpesi erdőt varázsoltak elénk, a páradús levegőt porlasztott vízpárával imitálva, a büfében az alpesi hütték elmaradhatatlan császármorzsájával és almás pitéjével.
A kolumbiai pavilonra a bejáratnál ácsorgó tömeg hívta fel a figyelmet. Az ajtóból kisebb csoportokban engedtek beljebb, ahonnan aztán egyhamar nem szabadult a gyanútlan expo látogató. Teremről teremre csak a néhány perces – Kolumbiát és az ott született hírességeket (pl. Shakira) népszerűsítő – film megtekintése után mehettünk tovább, mígnem az utolsó szobában táncra is perdültünk J A filmek látványosak és meggyőzőek voltak, a „túszul ejtés” azonban rossz szájízt hagyott maga után.
Kis csapatunk egyik tagja családja révén litván kötődésű, így benéztünk a litván pavilonba. A terem közepén egy kivilágított gömb méhkaptárként összerakott falán csodálhattuk a litván táj szépségeit és megpróbálhattuk elkapni a képernyőn össze-vissza cikázó litván sajtot a csalétekként keringő pizzák között. A játék a mobiltelefonok őseire telepített kígyós játékot juttatta eszembe.
Ragaszkodtam hozzá, hogy legalább egy, az európaitól merőben eltérő kultúrát bemutató pavilonba is betérjünk. A katarira esett a választásunk (miután a Japánt zárva találtuk). Látványvilágában talán ez nyerte el legjobban a tetszésemet. Az ajtóban két hologram üdvözölt bennünket, mintha csak a Csillagok háborújából léptek volna elő. A fő terem mély krátert formált, melyet föntről lefelé körbe lehetett járni egy szerpentinen, miközben minden oldalról megnézhettük a középre állított, imitált fát. A törzsén a katari természet, mezőgazdaság, emberek elevenedtek meg fényjáték formájában. A látogatás végén a vállalkozó kedvűek katari népviseletbe öltözhettek.
Természetesen a magyar pavilont sem hagyhattuk ki. A lefektetett sámándob formájú épület előtt muskátlik nyíltak, benn csend és koncerttermet idéző elrendezés fogadott. A csillogó, fekete zongora – a legújabb magyar találmány – valóban gyönyörű, kár, hogy a hangját nem hallottuk. A pavilonunk nem villogott, nem zenélt, nem fénylett. Templomi nyugalom és békesség honolt benne. Jó volt ott megpihenni.
Sok pavilont zárva találtunk, amit csak az idő rövidsége miatt nem vettünk zokon.
Bár mindössze néhány órát töltöttünk a Világkiállításon – és a mobil lépésszámlálója szerint huszonkétezer lépést tettünk meg –, különleges élmény volt. Zene, fényjátékok, bárok, egyedi és megszokott ételek. Egy pici hangulat, illat, íz minden kiállító országból.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: